Protracheoniscus politus (C. Koch, 1841)

Kép forrása: 
http://www.biolib.cz/IMG/GAL/98378.jpg
Leírás szerzője: 
Balogh Áron
Protracheoniscus politus

Rendszertani besorolás[1][2]

  • Ország (Regnum): Állatok (Animalia)
  • Törzs (Phylum): Ízeltlábúak (Arthropoda)
  • Altörzs (Subphylum):  Rákok (Crustacea)
  • Osztály (Classis): Felsőbbrendű rákok (Malacostraca)
  • Rend (Ordo): Ászkarákok (Isopoda)
  • Alrend (Subordo): Szárazföldi ászkarákok (Oniscidea)
  • Főcsalád (Superfamilia): Armadilloidea
  • Család (Familia): Trachelipodidae
  • Nem (Genus): Protracheoniscus
  • Faj (Species): Protracheoniscus politus

A szárazföldi ászkarákok valódi rákok amelyek – elnevezésükhöz hűen – jól alkalmazkodtak a szárazföldi életmódhoz.[1]

Előfordulás

Az előfordulásuk alapján leggyakoribb és földrajzilag a legszélesebben elterjedt szárazföldi ászka fajok: Armadillidium vulgare, Hyloniscus riparius, Porcellium collicola, Trachelipus rathkii és a Protracheoniscus politus.[3]

Ezen belül a Protracheoniscus politus (továbbiakban P. politus) Közép- és Kelet-Európa elterjedt ászkája[4], Németország keleti részétől Romániáig fordul elő[5]. Hazánk lomberdeiben mindenhol megtalálható, száraz bokorerdőktől a párás patakvölgyekig.[4] Tipikus erdőlakó ún. Sylvicol faj, hazai tölgyeseinkben közönséges.[5] Talajfelszíni aktivitású ökológiai csoportba sorolható.[8]

Testfelépítésük[2]

A szárazföldi ászkáknak külső meszes váza (exoskeleton) van, amelyhez 14 végtag kapcsolódik. Méretük 1–2 mm és 40–50 mm között variál.

 A P. politus mérete néha meghaladja a másfél centiméteres nagyságot, de barnás, sokszor narancssárgás rejtő színe miatt nehéz rátalálni az avarban.[4]

Testük fejre (caput), torra (thorax) és potrohra (abdomen) tagolódik. A fej és az első torszelvény összenőtt, ez ún. cephalothoraxot alkot. Jellemzőek a páros faroklábak (uropodium) melyek a szárazföldi adaptációval fokozatosan visszafejlődnek.

Az érzékszervek közül a legfontosabbak a csápok. Az ászkáknak két pár csápja van, amelyek közül az első pár visszafejlődött, ezek neve antennula, vagy „csápocska”.  Az ezeken található receptorok segítségével az ászkák a levegő páratartalmának változásait érzékelik, ezek létfontosságúak az ászkarákok szárazföldi fennmaradásában. A második pár csáp (antenna) öt ízből épül fel, amelyek közül az első kettő rendszerint rövid, vaskos csonkká redukálódott. A csáp végéhez csatlakozik a csápostor (flagellum).

Táplálkozás[2]

A szárazföldi ászkarákok ökoszisztémában betöltött szerepe főként a szerves anyag lebontásából, vagy feldarabolásából áll. Ez azt jelenti, hogy táplálékukat a hullott avar, növényi törmelék és az azokon megtelepedő mikroorganizmusok és gombafonalak (hifa) alkotják

Kutatások igazolták,[6] hogy az ászkák körében elterjedt és igen nagy jelentőségű a koprofágia, azaz a saját pelletük (ürülék) elfogyasztása. A koprofágia segít visszanyerni a kiürített bélflóra egy részét, valamint fontos tápanyagokat. Megfigyelések szerint a fiatal egyedek fejlődése lassabb a normálisnál ha nem jutnak hozzá pelletükhöz.

Miután az ászkák szívesen fogyasztják a kétszikűek avarját (RUSHTON & HASSALL 1987), valószínűnek tűnik, hogy a fűfélékkel borított nyílt élőhelyeken az ászkák előfordulását a szélsőségesebb klímaviszonyok mellett a kedvezőtlenebb táplálékminőség (egyszikűek dominanciája) is korlátozza.[7]

Felhasználás[3]

Történtek kísérletek Magyarország dunántúli régiójában és Budapest agglomerációjában található élőhelyek biogeográfiai, konzervációbiológiai és ökológiai megközelítésű értékelésére ászkarák fajok előfordulási adatainak elemzéséből, ökológiai háttérváltozók felhasználásával.

Érdekesség[4]

A P. politus-t sokáig nem tartották egységes fajnak és az 1950−90-ig terjedő időszakban megjelent publikációkban (GERE 1959, LOKSA 1966) szerepel a P. amoenus fajnév, melyre önálló fajként tekintettek (GRUNER 1966), mely különösen gyakori a hazai tölgyeseinkben. Újabban (SCHMALFUSS, 2003) a P. amoenus-t azonos fajnak tekintik a P. politussal, mely elsősorban közép-európai tölgyesek karakterisztikus fajának tekinthető.

Szerző által felhasznált források: 

1. http://data.gbif.org/species/13828623

2. http://hu.wikipedia.org/wiki/Sz%C3%A1razf%C3%B6ldi_%C3%A1szkar%C3%A1kok

3. Hornung E., Vilisics F. & Sólymos P (2009).: Ászkarák együttesek (Crustacea, Isopoda, Oniscidea) felhasználhatósága élőhelyek minősítésében – Természetvédelmi Közlemények 15, 381-395

4. Farkas, S. & Vilisics, F. (2006): A Mecsek szárazföldi ászkarák együttesei (Isopoda: Oniscidea). In: Fazekas, I. (ed.): A Mecsek állatvilága 1. / The fauna of the Mecsek Mts. 1, Hungary – Folia comloensis, 15: 25–34.

5. Farkas, S., Kárpáthegyi, P., Kiss, M., Novák, J. & Ujvári, Zs. (2009): Adatok a Zselic talajlakó mezo- és makrofaunájának ismeretéhez (Nematoda, Pseudoscorpiones, Acari, Chilopoda, Isopoda) – Natura Somogyiensis, 13: 57-72.

6. Zimmer, M. (2002): The role of coprophagy in nutrient release from feces of phytophagous insects. – Soil. Biol. Biochem., 34: 1093-1099

7. Vilisics, F. & Farkas, S. (2004): Összehasonlító faunisztikai vizsgálat a dél-dunántúli Babarcszőlösi-pikkely ászkafaunáján (Isopoda, Oniscidea). – Állatt. Közlem. 89: 17–25.

8. Hornung, E., Vilisics, F. & Szlávecz, K. (2007): Szárazföldi ászkarák (Isopoda, Oniscidea) fajok tipizálása hazai előfordulási adatok alapján (különös tekintettel a sikeres megtelepedőkre) – Természetvédelmi Közlem. 13: 47–57.

Kontschán, J. (2001): Adatok Majk (Észak-vértes) magasabbrendű rák (Crustacea: Amphipoda et Isopoda et Decapoda) faunájához. – Folia hist. nat. Mus. Matr. 25: 65–68.

RUSHTON S. P. & HASSALL M. (1987): Effects of food quality on isopod population dynamics. – Func. Ecol. 1: 359–367.

GERE G. (1959): Beobachtungen über die Entwicklung des Protracheoniscus amoenus C. L. Koch im Freiland. – Opuscula zoologica, Budapest, 3: 29–36.

LOKSA I. (1966): Die bodenzoozönologischen Verhältnisse der Flaumeichen-Buschwälder Südostmitteleuropas. – Akadémiai Kiadó, Budapest, pp. 437.

GRUNER, H.-E. (1966): Krebstiere oder Crustacea V. Isopoda 2. – In: Die Tierwelt Deutschlands und der angrenzenden Meeresteile. Veb Gustav Fischer Verlag, Jena, pp. 380.

SCHMALFUSS, H. (2003): World catalog of terrestrial isopods (Isopoda: Oniscidea). – Stuttg. Beitr. Naturk. (Ser. A) Stuttgart, 654, pp. 1–341.